Barátkozás

Annyi minden történik körülöttem, hogy csak kapkodom a fejem. Tegnapelőtt voltunk a doktor néninél, és megkaptam az egyéves szurit. Nem is fájt nagyon, inkább csak azért sírtam, mert már nagyon álmos voltam. 

Azutáni éjszaka át is aludtam az éjszakát. Egyszer sem keltem fel szopizni, csak reggel fél hétkor. Ugyhogy egyfolytában aludtam kilenc órát. Ez azért már teljesítmény. Szüleim azt mondták, hogy nagyon nyugtalanul aludtam, de aludtam. 

Tegnap voltak nálunk Lilláék. Jól el voltunk egymás mellett, de azért most már lassan érdeklődöm iránta is. Lilla már nagyon akar játszani velem, de én még mindig a magam dolgaival vagyok el. És tegnap megtört a jég... :)

Ez is én vagyok

Évfordulókon történik meg hogy az ember fia visszaemlékezik. Így tettem én is.

Egyéves lettem

Bizony ez az idő is eljött, mikor már nem azt mondjuk hogy ennyi és ennyi hónapos vagyok, hanem hogy egy éves. Még egy darabig hónapokban számoljuk az időt, és utána...

Tegnap családi buli volt nálunk. Abban a pici lakásban jó sokan elfértünk. Végül is igaz az a mondás, hogy sok jó kis helyen is elfér. Kaptam sok ajándékot is, nekem mégis Zsuzsi tetszett a legjobban, meg a sörösüveg...

Ezen a napon ültem rá először a quadomra. Nagy esemény volt az életemben, mert eddig csak tologálni akartam.

Lufikra várva

Ma nagy esemény volt kis városunkban. Apuci tudta ezt, és azt is tudta, hogy mikor kell menni hova, de kitolt velem, mert előtte tettünk egy nagy kört a városban. Mint ahogy amikor jó idő van, mentünk egyet biciklizni, elmentünk a mamához (vittünk neki valamit, de én nem tudom mit) és utána mintha céltalanul barangoltunk volna tovább, de apuci már kitervelte az útvonalat jó előre.

Mielőtt még a vásártérre értünk volna, egy néni odaszólt nekünk, hogy nem ott lesznek a lufik, hanem csak bent a városban. Azért mi mentünk tovább, és mikor odaértünk, hát tényleg valami készülődni látszódott.

Odamentünk a legközelebbi kis csoporthoz, és néztük hogy mint tevékenykednek. Egyszercsak meglátott minket Csabi, apa régi ballonos barátja, majd Brigi is a húgával, Ivettel, és a többiek. Megismerkedtem velük, Brigi még készített rólunk fényképet is.

Később már amikor már fújták fel a lufikat, nagyon erős hangokat hallottam, és kezdtem megijedni. A hangok mind hangosabbak voltak és én mind jobban féltem és bújtam apucihoz. Nem is bírtam kivárni, hogy felszálljanak, kénytelenek voltunk hazamenni, mert már annyira féltem. Nagyon hangos volt a ventillátor és a gázfúvóka hangja. Főleg azé a szivárványszínű balloné, ahol Csabi volt a kapitány.

Itthonról az udvarból még láttuk őket egy darabig, ahogy szép nyugodtan szálltak ebben a gyönyörű időben.

Nagy nap előtti készülődés

Tegnap eljött hozzán a mama, hogy segítsen anyucinak a készülődésben. Itt elsősorban a takarításra kell gondolni. Nagyon izgi volt, annyi minden meg lett mozgatva a lakásban, és én ott sürögtem forogtam, meg lábatlankodtam... Nagyon élveztem a dolgot, a nagyok már nem annyira. Ezért apuci elvitt otthonról.

Ő sem tudta még az útirányt, csak úgy lézengtünk a városban mindenfelé. Már úgy indultunk, hogy ásítottam, de ez nem akadályozta meg apucit, hogy elmenjünk. Otthon biztos nem aludtam volna el. És így sem, mint azt az elő példa bebizonyította. 

Előbb voltunk a nagyiéknál, de mivel senki sem nyitott nekünk ajtót, mentünk tovább. Kerekeztünk-kerekeztünk, alattunk ropogott a bicikli, ti. nagyon kikoptak már a csapágyak a főagyból, csak apuci ezt már nem tudja megcsinálni, és most keresi a mestert hozzá. Viszont a bicikli megy, csak már az utca másik sarkából hallatszik hogy jövünk.

Eljutottunk a ping-pong klubba, ahol meglátogattuk azt a sok gyereket, ahogy játszanak az asztalnál, vagy az mellett. Nagyon megnéztem őket. Apuci adott egy labdát a kezembe (ő meg ezek a labdák! Mindig labdázni akar velem...) Egy darabig el voltam vele, de annyira nem érdekelt. Inkább a tribün alatti üvegek érdekeltek, viszont oda meg nemigen mehettem. Volt ott egy kislány, az nagyon kedves volt. Odajött hozzám, símogatott. Illetve próbált, mert azért annyira nem voltam közvetlen.

Aztán mentünk tovább apucival. Ahogy sétáltunk a városban, apuci gyalog én a biciklin, találkoztunk a Badisékkal (Kriszta-anyuci, Bence, Balázs és Lucussal). Míg apuciék beszélgettek, én ínycselkedtem Bencével. Nagyon élveztem.

Ahogy tovább mentünk, egyszercsak találkoztunk a nagyapával. Volt lent a Csárdán biciklivel. Alig akart észrevenni bennünket. így együtt mentünk tovább. Előbb céltalanul, aztán meginvitáltunk nagyapát hogy jöjjön el hozzánk. El is jött, de mivel még anyuciék nem fejezték be a dolgukat, nem maradt, és én is lementem még apucival az udvarra játszani a többiekkel. 

Misinél

Történt egyszer, hogy flangáltunk anyucival és apucival minden felé - bicikliztünk. Nagyon szeretek biciklizni, sokkal messzebre el lehet jutni, mint a kiskocsival. És olyan gyorsan változik körülöttem a világ, hogy nincs időm nyűgösködni. Ez a kép is egy ilyen túra során készült, amikor elmentünk apuci barátjához, Misihez, aki elkészítette rólunk ezt az első közös családi képet. Köszönjük neki... :)

Neveim

Ahogy már említettem, a szüleim nagyon szeretnek becézgetni, így már eddigi életem során már egy csomó nevem volt. Mint az indiánoknál, éppen milyen tulajdonságomat vélték felfedezni bennem, úgy neveztek el szüleim. A mostani Gesztenye Marci már ki tudja hanyadik név.

Szóval voltam már Marci, Marcipán, Cipó, Máre, Mártonka, Marcika, Manó, Macika, Hájas kifli, Szupermanus, Szip-szip bajnok, Kukac, Szmöre... és mi lesz még?

Ide tartozik még az is, hogy apuciék eredetileg Manó nevet akarták nekem adni...

Kezdetek kezdete

Lassan már egy éve hogy világra jöttem. Nagyon vártak rám, mivel már így is két hetes késéssel úgy döntött a doki, hogy most már ki kell jönni. Külön sztori, hogy miután "durva" módon kivettek anyucimból, megállapították, hogy még egy hétig nyugodtan ellehettem volna a pociban. De végül is ez egy szebb dátum. Könnyebben jegyezhető.

Anyuci nagyon jól viselte a hordozásomat, mindenhova biciklivel mentünk (csodájára jártak az emberek), és úgy hozta a sors, hogy a kórházba is biciklivel mentünk ki. Úgy tűnik megpecsételődni látszik a sorsom, mivel azóta is ahogy ülni tudok biciklivel járjuk ezt a furcsa világot.
A kórházi élmények eléggé ködösek és anyuci emlékezete szerint egyenesen szörnyűek. Nem is szívesen beszélek róla. Külön tartottak anyucitól, csak ha úgy gondolták a nővérek, hogy most már eleget sikítottam, odavittek anyucihoz. A másik rossz élményem viszont az, hogy sajnos hiába vittek oda anyucihoz, a tejci nem akaródzott a számba csörgedezni. Anyuci nagyon ideges volt emiatt. Mindez megoldódott amint hazavittek, mert anyuci is megnyugodott, és a tejci is úgy megindult, hogy azóta sem akar elállni.
Az első éjszaka nagyon érdekes volt a szüleimnek. Én szépen nyugodtan aludtam - kipihenve a kórházi fáradalmakat - anyuciék pedig egész éjszaka lesték hogy lélegzem-e, hogy miért nem ébredek már fel szopizni, mivel azt mondták az okosok, hogy minden három órában szopizni kell. Ha akarok, ha nem... És végül nem bírták tovább cérnával, és felébresztettek, hogy szopizzak, de én annyira fáradt voltam, hogy rögtön vissza is aludtam.